Csodálatos verset olvashatunk, szép nyelvezettel, melyet a költő egy asszonynak címzett önvallomásával és kéréseivel.

A sivatag vándora hatalmas költő volt,  mint minden évszakok szépségét meglátó  és megíró társa. Mennyire szerethette társait és az embereket!

Bizony az önvizsgálatra naponta szükség van. Én már úgy születtem, hogyha véletlenül rosszul szóltam, vagy tettem valamit, azonnal megbántam és addig nem nyugodtam, míg jóvá nem tettem. Az önvizsgálatot nem lehet a szívvel nem rendelkezőknek megtanulni, csak alapos gyakorlással úgy, hogy naponta végig gondolják, mit tettek, mondtak, s elhtározzák, hogy jóvá teszik, ha rosszat cselekedtek, vagy mondtak másoknak. A szívvel rendelkezőknél összerezdül a szív, ha rosszal találkoznak, nekik jelzésük van emberségüknél fogva, nem úgy, mint a teremtett világnak.

Reményik szerette a virágokat is, hiszen a jó ember mindent szeret, amit a természet magában foglal. Önmagáért, szépségéért szerette. Van egy napja közepen, körötte fehér szirmocskák, olyan egy szál margaréta, mint egy égi tónus angyalokkal.

Szabadság és egyenlőség csak a szabad elvű erkölcsteleneknek jár, a tisztességes emberek kihalóban vannak, test-börtönükbe zártan fekete világban elenyésztek.